Andrew Charniga, Jr.: Többet a lökésről

Alapvető elemek a súlyemelés technikájában

Az intermuszkuláris koordináció a felső izmok és az alsó végtagok között a kilökés technikája során

“A gyakorlat során kinetikus láncban működő izmok megfelelő sorrendben szerepelnek. Ez lehetővé teszi számukra, hogy egymás után fejtsék ki funkcionális tulajdonságaikat,  amely a nagy  erőkifejtésben és összehúzódási sebességben nyilvánul meg a mozgás során.” (Jurij Verhásánszki, 1977)

A sporttechnika egyik legfontosabb eleme a munka megfelelő sorrendben való eloszlása ​​a gyengébb és erősebb izmok között. Általánosan elfogadott, hogy a sportolóknak a legerősebb izmokkal kell kezdeniük a mozgást, és a leggyengébbekkel befejezniük.

A súlyemelésben aktívan részt vevő “gyengébb” izmokat, a gyakorlat során úgy kell használni, hogy hozzáadódjanak a törzs és az alsó végtagok által előállított erőkhöz, nem pedig gátolva. Lucskin szerint “a gyengébb” izmokat egy olyan időpillanatban kell bevonni, hogy erőiket kombinálják  a már előállított erővel, vagyis nagyban hozzájáruljanak a súlyzó sebességnövekedéséhez ⁸.

Ha a súlyemelő a rogyasztás után vár a lábak teljes kiegyenesedéséig, és csak utána használja a karjait – noha ez teljesen logikusnak tűnik, már túl késő. Még mielőtt elérné  a lábak kinyújtását, azok erőpotenciálja már a csökkenő hozamok irányában van. Tehát a karokat előbb célszerű használni, mint ahogy a mai súlyemelő gondolkodás esetleg előre látja ⁸.

Ugyanakkor a felső végtagokkal nem kell próbálni a súlyzót felfelé nyomni. A súlyzó nyomásának visszahatása az alsó végtagok teljes erőpotenciáljának csökkenését eredményezi. A felső végtagok használata a  súlyzó kilökéséhez mérsékli a lábak erejét, amikor azok átváltanak ollózó helyzetbe.

 

A nyomás gyakorlatok hatása a lökésre

“A lökést elsősorban a lábakkal kell végrehajtani” (Szokolov, 1963 ⁴⁴⁾

Több mint 40 évvel ezelőtt Lucskin leírta a felső végtagok bekapcsolódásának helyes módját, amely a felszínesen nézve logikátlan. Meggyőződése szerint a karoknak be kell kapcsolódniuk mielőtt a lábak teljesen kiegyenesednének, és mielőtt a súlyzórúd elválna a mellkasról.  De ez a fentiek szerint, nem azt jelenti, hogy az emelő elkezdi “megnyomni” a súlyzót a térdekkel még hajlítva, majd átugrik ollóba.

A súlyemelő tehát ne próbálja meg a rudat nyomni a lökés során, hiszen a nyomás az, amit vállakkal  és  karokkal kell emelni. A karok és a vállak szerepe az, hogy a súlyzórúdtól magát testet távolítsa el , vagyis az emelő ollóba, vagy félguggolásba kerül ^{2, 8, 20, 24, 41}. A kezek nyomása révén (is) leereszkedő test kinetikus energiája közvetítődik a rúdra ^{40, 45}.

A szigorú nyomásgyakorlat során az erőkifejtés lehetséges erejét befolyásolja a fogásszélesség, a markolás módja (teljes fogás, madárfogás, horog fogás – a szerk.), a könyök helyzete, valamint a fej ⁵⁸ tartása. A legnagyobb erőpotenciál a mozgás elején következik be, a rúd még a mellkason fekszik, a nyomásért felelős izmok még nem rövidülnek. A mechanikai előny gyorsan csökken, miután a súlyzó a mellkasról elválik. Kicsit javulni kezd, ahogy a súlyzó átmegy a fej fölött, de a kedvező emelőhatás már nem tér vissza a mozgás befejeződésekor ^{2, 8, 15, 8}.

 

A nyomás biomechanikája

A nyomás kezdetén különféle biomechanikai előnyök adódnak, ezért könnyebb ez a szakasz, mint a gyakorlat közepe, vagy vége. Természetesen a sportoló megpróbálja kihasználni a kedvező körülményeket olyan módon, hogy mozgás megkezdésekor igyekszik a legnagyobb sebességet közvetíteni a súlyzónak. A robbanékony indítás lehetővé teszi számára kihasználni tehetetlenséget, hogy a mechanikusan nehezebb pozíciók révén megkönnyítsék a súlyemelő mozgását.

A súlyemelő törzsének helyzete lényegében állandó marad, miközben eltávolítja a súlyzót a mellkasról a kar teljes kinyújtásáig. Minden szigorúan kivitelezett nyomás főleg a vállak, a karok és a mellkas izomzatára támaszkodik, kizárólag izomerővel küzdve le az ellenállást.

Ugyanakkor a lökés kezdetekor a súlyemelőnek ugyanezen izmok előnyös erőkifejtését kell alkalmaznia, lefelé taszítva a törzset a súlyzótól, szinte egyidejűleg a lábak villámgyors átrendeződésével.

A nyomásban a súlyzó emelése a mellkasról a a vállak és a karok által történik. A test kinetikus energiáját a két kéz adja át a súlyzó számára. A súlyemelő a rudat a legkisebb ellenállás útján nyomja, azáltal, hogy törzsét kissé távolítja a súlyzótól. Az izmok ilyen módon nagyobb erővel húzódnak össze, ezáltal az emelőhatás javul. A karok kiegyenesítésével egy időben a függőlegestől a – törzzsel – hátráló lábak is visszakerülnek a rúd alá, annak érdekében, hogy a támasztó reakció a leghatékonyabban érvényre jusson a súlyzó rögzítésekor.

A szigorú nyomásban az izmok használatának módja teljesen eltér attól a helyes biomechanikától, amikor a résztvevő izmok a lökésben dolgoznak.
Az előbbiben rögzített törzs mellett a nyomó izmok távolítják a súlyzót törzstől, míg az utóbbiban a ugyanezen izmok magát a törzset nyomják lefelé a súlyzóról, követve a legkisebb ellenállás útját.

 

A nyomás hatása a kilökés technikájára

____A nyomásgyakorlatok során, úgy mint a szabályos állva nyomás, vagy a fekve és ferdepados nyomások alkalmával a súlyzót a vállakról vagy a mellkasról az egyenes karokra való emelése történik a törzshöz vagy egy merev támasztékhoz képest. Túlnyomórészt a karok, a vállak és mellkas izmai  folytatják le a mozgást. A sportoló nem tudja elkerülni a gyakorlatok holtpontját,  mivel a törzs “rögzített” helyzetben van. Óhatatlanul létrejön a holtpont, amikor is egyes izmok átveszik a mozgás kivitelezését a korábbiaktól (pl. a fűrészizmok a deltaizmoktól, állva nyomásban – a szerk. ) A test nem tud “gondolkodni, nincs alternatív mód a tömeg mozgatására, az egyetlen lehetőség az erő.

A nehéz súlyokhoz társuló lassú izomösszehúzódás nagyon közel áll az izometrikus körülményekhez. A vele járó extrém izomfeszültség túlságosan gyakran ismételve létrehoz egy állandóan fokozott izomtónust a sportoló “nyomó” izmaiban. A magas izomtónus nyilvánvalóan negatív összefüggést mutat a gyors izomösszehúzódás  erejére a szakításban, felvételben és kilökésben. Közvetlen kapcsolat van az izometriához közelítő gyakorlatok és a magas izomtónus között ^{19, 20, 53}.

A kutatás szerint, amelyek még a háromfogásos súlyemelés idejében végeztek, azon súlyemelők, akik inkább nyomásban kiválóak, szignifikánsan magasabb izomtónusúak, mint akik dinamikus gyakorlatokban (szakítás, lökés – a szerk.) jobbak. A magas izomtónus negatív hatást gyakorol az izmok lazaságára, ami viszont hátrányosan befolyásolja a mozgás sebességét (LN Sokolov, NA Yaroka, 1968).

A súlyemelő egy specifikus mozgásmintát fejleszt ki a szigorú nyomógyakorlatokban, a felső végtagok használatára vonatkozóan. Ez a minta nagyban eltér attól, ahogy ezeket az izmokat használják a lökésben. A lökés helyes végrehajtása szerint ugyanis a karok feladata a törzs hirtelen lefelé süllyesztése a súlyzótól, szemben azzal, amikor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az iszonyatosan erős Rudolf Mang “dinamikusan” nyom 230 kilót. Az ólomsúlyú nyugatnémet, a 72-es müncheni olimpián 225 kilót teljesített nyomásban, százhetvenet szakított, és “csak” 215 kilót lökött.

 

azt a vállaival és karjaival nyomja felfelé. (Nyilvánvaló, hogy nem a hatvanas évek végére kifejlődött dinamikus nyomás jelentett problémát, hanem az egyéb kiegészítő gyakorlatok, mint pl. a nagy súllyal végzett ferdepados nyomás – a szerk.)

Épp ezért körültekintően kell eljárni a kiegészítő gyakorlatok megválasztásakor. Az adott gyakorlat értékének meghatározásakor figyelembe kell venni, hogy az rossz irányba változtatja-e a lökésben kialakult motoros szokást.

A súlyemelő lényegesen nagyobb súlyt tud teljesíteni a lökésben, mint amelyet fel lehet emelni (szigorú) nyomásban, a lábak használata nélkül. A lökés során a felső végtagok izmainak összhangban kell működnie a lábakkal.
Mivel szigorú nyomás a karok és a vállak eltérő motorikus mintázatát hozza létre, idővel megváltoztathatja a lökés megfelelő technikáját. Következésképpen bizonyos óvatossággal kell eljárnunk e gyakorlatok alkalmazása során,  nehogy lerontsuk vele a lökést.

Másrészről egy olyan gyakorlat, mint a láblökéses nyomás nagyon hasznosnak tűnik a lökéshez. A súlyemelő lendületet vesz, majd gyorsan nyújtva lábait megindítja a súlyt és kinyomja karnyújtásba. A lábból generált tehetetlenség megkönnyíti a vállak és a karok munkáját.

Azonban a láblökéses nyomás valószínűleg az egyik legrosszabb, ha nem a legrosszabb, támogató gyakorlat a a lökéshez. Mozgásszerkezetéből adódóan negatív módon járulhat hozzá a lökés technikájához, sőt több kár okozhat, mint a túlzásba vitt állva nyomás. A gyakorlat koordinációs struktúrája ellentétben áll a lökésével, amelynek során a lábak és a karok munkáját más módon kell összehangolni.

A láblökéses nyomásban a súlyemelő megtanulja tudatosan kiegyenesíteni a lábait (megjegyzés: az szerző itt a kiállást érti) a kinyomás végrehajtáshoz. De ez valójában  helytelen szokás, mert már meg kellett volna kezdenie az irányváltást lefelé, miközben a térd még mindig egyenes. Nincs tehát az irányok pillanatnyi átkapcsolása a láblökésből a lefelé zuhanásba. Következésképpen a láblökést meglovagolva a vállak és karok “megnyomják” a súlyzót, ahelyett, hogy a törzset távolítanák a súlyzóról, követve a legkisebb ellenállás útját.

Ivanov tanulmányozta az általánosan alkalmazott gyakorlatokat. Tőle tudjuk, hogy a nyomás  megszüntetése után számos szovjet fő segédgyakorlatként kezdte alkalmazni (Rustem Khairullin hivatkozásából)  a láblökéses nyomást. De ez a népszerűvé vált gyakorlat összességében negatív hatást gyakorolhat, és gyakorol is a kilökésre ⁵⁷.

Elsőre nézve furcsának tűnhet, de a hatvanas-hetvenes  évek fordulóján, amikor az “olimpiai nyomás“ végső formáját felvette, (közvetlen az eltörlése előtt – a szerk. ) sokkal közelebb állt a lökés technikájához, mint a láblökéses nyomás, vagy a katonai nyomás.

Sőt, rendszerint a nyomó világrekorderek nem a legerősebb vállakkal és karokkal bírtak akkoriban, ellenben jó technikájuk volt a “tempo press” -ben (technikai nyomás – a szerk.)

Az “olimpiai nyomás” technikája hasonló volt a lökéshez, leszámítva, hogy a lábaknak ugyanazon a helyen kellett maradniuk. A törzs először megdőlt hátrafelé, ami magában foglalta a térdek kisebb hajlítását is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1972 márciusa: Földi Imre a nyomás (137,5 kg) indításának rajthelyzetében. Látható a térdek kisebb hajlítása is.

 

Ez egy erőteljes felfelé ható   erőt eredményezett a vállakról. A következő pillanatban a felfelé emelkedő súlytól a vállak és a karok erőkifejtése révén hátra és lefelé hajlott a törzs, méghozzá extrém gyorsasággal. A kiindulási mozgással összehangolva a gyors hátrafelé hajlás lehetővé tette, hogy a súlyemelő elkerülje az elakadási pontot, agresszíven lenyomva a törzset a súlyzóról. Az ilyesfajta elhúzás még több izmot aktivált, hogy vegyenek részt a nyomásban, vagyis a nyomás a karok, a vállak, a mellkas és a törzs és far izmainak együttes erőkifejtése révén valósul meg. A súlyemelő a gyors nyújtás erejét aktívan koordinálva egyesíti a nyomban bekövetkező törzshajlítással.

Így a régi “olimpiai nyomás” – ahogyan elnevezték – koordinációs felépítését tekintve rokonságot mutatott a lökéssel, ellenben a szigorú “katonai” nyomással, vagy a láblökéses változattal. Ez persze nem jelenti azt, hogy az “olimpiai nyomást” kellene gyakorolnunk a lökés javítása érdekében.

Ahhoz, hogy a kiegészítő gyakorlatoknak valódi hasznuk legyen a kilökéshez, olyanokat kell választani, amelyek a leginkább hasonlítanak a lökés koordinációs struktúrájához.  Figyelembe kell venni mind az alsó, mind pedig a felső végtagok izomzatának viszonylagos hozzájárulását az erőkifejtésben. A súlyemelő, ha nem így tesz, kockáztatja, hogy többet árt, mint használ (egyedül a helyből lökés mutat szoros rokonságot a hagyományos kilökéssel – a szerk.)

 

Összefüggés a lökés technikája és felsőtest ereje között

Évekkel a híres amerikai építész, Frank Lloyd Wright születése előtt Engels (igen, az az Engels – a szerk.) már leírta a természetben megtalálható dolgok formája és funkciója közötti harmóniát¹⁴. A súlyemelő gyakorlatok biomechanikai sajátosságai a fizikai tulajdonságok harmonikus fejlődését igénylik, úgy mint az erő, a gyorsaság és a rugalmasság. Mindennek igaznak kell lennie a résztvevő izomcsoportok relatív erejére is egymás között.

Napjaink súlyemelő fizikumának kifejlesztése egy kissé különbözik a nem túl távoli múlt versenyképes emelőinek képzésétől. A sportoló izmainak fejlesztése a modern emelőtechnikának kívánalmainak felel meg. A legjobb mai súlyemelők közül sokan szinte körte alakúak. Ezért ezen sportolók felsőteste és karjaik izomzata azok viszonylagos ereje jobban elmarad az alsókhoz képest, mint korábban.

Az erő arány, amely az alsó végtagok, valamint felsőtest és karok között fennáll, különös jelentőséggel bír a lökésben. A karok és a vállak ereje nyilvánvalóan fontos elem, hiszen egyes versenyzők a tömegük
háromszorosát képesek teljes karnyújtásba juttatni.  Ugyanakkor létezik közvetlen kapcsolat a lökés optimális technikája, valamint a vállak és  karok százalékos hozzájárulása között a súlyzó tényleges felemelése érdekében.

Mivel a lökés a lábak, karok és a vállak kombinált erőfeszítésével történik, logikus feltételezni, hogy minél erősebbek az utóbbiak, annál inkább több ereje marad a lábaknak robbanékony ollóba vágódni. De ez a logika nem feltétlen igaz.

Van néhány kutatás a háromfogásos súlyemelés utolsó éveiből, vizsgálták a “öregedő” szovjet válogatott erőfejlődését, amelyben szakítás és a lökés leragadt, míg a nyomás eredményei tovább javultak.

 

Alekszejev 235 kilót “tol” a müncheni olimpián (1972), ő volt az egyike azoknak, akiknek a harmadik gyakorlatként végrehajtott lökése – 230 kg -elmaradt a nyomáshoz képest.

 

Egy tanulmány ⁵⁷ a vállöv és a karok, valamint a láb és a törzs feszítő izmainak egymáshoz viszonyított erejét vizsgálta.  Összehasonlították akik kiváló nyomókat, azon súlyemelők csoportjával, akik a tempógyakorlatokban (szakítás, és lökés – a szerk.) jeleskedtek. Azt találták, hogy a legjobb nyomóak vállövének és karjainak ereje átlag 52,3%-a láb és törzsfeszítők kapacitásának. Ugyanakkor a másik csoportban ezen izomcsoportok erőaránya mindössze 40,7%-ot mutatott.

A tanulmányról beszámoló szerző tehát a fentiek értelmében a következőket állapította meg: a láb és törzs feszítők egyesített erejéhez képest a vállöv és karok optimális erőssége 40,7%. Ő ajánlotta ezt az arányt amely igazodik a súlyemelés új, kétfogásos korszakához ^{7, 52}. (1973 január 1. hatállyal, csak szakításban és lökésben rendeznek versenyeket – a szerk.)

Még a nyomás megszüntetése előtt, de utána még inkább tekintélyes vitát, és ebből eredően néhány kísérleti kutatást szenteltek annak eldöntésére, mekkora mennyiségű nyomásgyakorlatot szükséges végezni a szakítás és a lökés javításához. R. A. Roman javasolta, hogy a teljes edzésvolumen mintegy 10%-át fordítsák nyomásgyakorlatokra ⁴⁸.

Egy ilyen tanulmány kimutatása szerint a nyomások mennyiségének (az összes volument tekintve – a szerk.) 20% -ról 10% -ra történő csökkentése nagyobb javulást eredményezett a lökésben, mint az ilyen mozgások teljes elhagyása ⁵⁶. 

A háromfogásos súlyemelés élvonal képzésében a nyomás mennyisége elérte a teljes térfogat 40%-át. Néhány szakember arra számított, hogy a nyomások 10%-ra való mérséklése gyengíteni fogja a sportolókat lökésben, ám félelmük alaptalannak bizonyult. Ellenkezőleg, a lökés meglepően feljavult, mert a nyomás terjedelmének csökkentése, a nyomó izmok erejének kis mértékű romlását okozta (ezért hangsúlyosabb lett a súlyzótól való eltávolodás az ollózás során – a szerk.)

Az egyik első szakember Szokolov volt, aki a súlyemelést a biomechanika vonatkozásában vizsgálta.  Szokolov ehhez erőmérő platformot alkalmazott. Észrevette a lökési reakció törését az általa tanulmányozott súlyemelőkön. Ezek a sportolók túl hamar használták a karokat. A nyomásban jó sportolók rendszerint így tesznek, de ez megszünteti a lábak által generált erő egy részét. Mint Szokolov megállapította – Azok a jó nyomók, akik kiemelik a vállak és karok erejét a lökés toló szakaszában, ami a lábak hozamának jelentős csökkenését okozza. Ez a fő oka a jelenségnek, hogy azok a súlyemelők, akik jók a nyomásban, lökésben rosszabbak. L.N. Szokolov, 1965 ⁵².

Szokolov ugyanezt a jelenséget fedezte fel a súlyzó felvétele során: azok az emelők, akik kiemelik a vállak és karok erejét, elveszítik a lábak hozamának egy részét.  A jó nyomók tehát túl hamar hajlították a karjaikat, amely észrevehető csökkenést okozott a lábak és a törzsfeszítők által keltett vertikális erőkifejtésben ⁴⁴. Az idegrendszer
veszi és nyomban reagál az izom- és az ízületi szenzorok felől érkező információra, mely szerint a lábak és a törzs által létrehozott függőleges erőben a karok a gyenge láncszemet alkotják.

Nem említett meg azonban egy érdekes körülményt. Habár a jó nyomóknál a vállak és karok feszítői fejlettek, az antagonisták a természetszerűleg gyengébb karhajlítók kapcsolódnak be idejekorán.

E pillanat a vállövvel való húzásra a karhajlítók bevonása révén még nem megfelelő. Az idegrendszer leszabályozza a legerősebb izmok erőkifejtését, mert érzékeli a gyengébb irányító erőt ⁵².  Van egy jelentős csökkenés a lábak támogató reakciójában, ha a karokat túl korán bevonják. Ez mind a felvétel, mind pedig a kilökés fázisára igaz. “Még a fent említett izmok kismértékű összehúzódása is – amely nem mindig látható a szabad szemmel -, a lábak és törzsfeszítők által kifejtett erő jelentős csökkenését idézi elő ⁴⁴“.

Azonban úgy tűnik a fejlett vállakkal és karokkal bíró súlyemelő eldöntheti, hogy tudatosan kikapcsolja-e (túl korán megkezdődő) karhajlítást.

Bizonyos Szorokin ⁴⁵ megállapítása szerint a nyomás (maximális) fejlesztésere való törekvés negatív hatású. “Az egyik mozgás domináns fejlesztése a többi erőtulajdonság elnyomásához vezet, főleg a bonyolult motoros tevékenységet bontva meg, gátolva a leghatékonyabb összekapcsolódást, és ezáltal a sporteredményeket (Korobkov, 1958).

Szokolov szerint a relatív gyenge vállöv és fejletlen karok észrevehetően megkönnyítik a szakítás, mind pedig a felvétel és kilökés technikájának elsajátítását. Ez azért van így, mert az így kifejlesztett erő megfelel a sporttechnikai szükséges fizikai tulajdonságainak. A kutatások azt mutatják, hogy azok az emelők, akik aránytalanul gyengébbek a vállaikat és karjaikat tekintve, jobbak, mint az ellenkező felépítésűek (a felsőtest dominánsabb). Szükséges tehát a lábak reaktív és robbanékony erejére támaszkodni, hogy felemeljék a súlyzót. Következésképp az egyetlen logikus mód a teljesítmény növelésére, ha a fejlesztés középpontjában élesen a lábak (és törzsfeszítők – a szerk.) reaktív és robbanékony ereje áll. Ez egy olyan koncepció, amelyet nehéz megragadni, mert logikus feltételezni, hogy könnyebb a lábaknak segíteni erősebb vállakkal a karokkal. A súlyemelő azonban az alsó és felső végtagok összehangolt erőkifejtésével emeli fel a súlyzót.

Amint a szakirodalom és az anekdotikus bizonyítékok egyaránt rámutatnak, a felső végtagok ereje elérheti azt a szintet, amely már akadályozza a teherviselés ideális eloszlását az alsó és felső végtagok között. A nagy szilárdságú felső végtagok a lökés közben nem pusztán csak mérséklik az alsó végtagok részvételét, de valójában blokkolják
a helyes technikáját, ennek következtében a javulást e gyakorlatban.

 

Továbbá, a felső végtagok erejének jelentős növeléséhez szükséges a nagy súlyok emelése. Ez azt jelenti, hogy az izom összehúzódása meglehetősen lassú, és hiányzik a gyors váltás az antagonisták ellazulásáig. Ennek eredményeképpen,
az idegrendszer rosszul hangolódik, más szóval az ideg-izom összeköttetés egy kedvezőtlenebb típusa valósul meg.

 

Az erős felsőtestű sportoló, Jurij Vlaszov egy kiló híján két mázsát nyomott ki, több, mint ötven évvel ezelőtt. A lökés legjobbja -nyomás és szakítás után- 215,5 kg volt, még 1964-ben. Testsúlya közel azonos volt Pawel Najdekével.

 

Nem könnyű kiiktatni a felső végtagok domináns részvételét kiiktatni a lökés közben. A gazdaságtalanul kondicionált súlyemelőnek tudatosan kell gátolnia ezeket az izmokat, ahol az erőkifejtésük nem járul hozzá a lábakéhoz, hanem ellenkezőleg. A lökés közben lehet arra összpontosítani, hogy a karok felfelé nyomása helyett, a törzs lefelé mozgása valósul meg. A karok és a vállak ereje illusztrálja, amit Engels a harmóniáról mondott a természet és a forma között.
A karokat és a vállakat nem arra tervezték, hogy jelentős szerepet játszanak a súlyzó kilökésében.
Annak érdekében, hogy a sportoló akkora súlyt is felemeljen, amely már túlmutat a vállak és a karok lehetőségein, át kell adnia a lábai számára a döntő szerepet. A fizikum olyan irányú fejlődése, ami a modern súlyemelés gyakorlása nyomán érhető tetten, tükrözi az érintett izomcsoportok relatív igénybevételét a súlyemelés gyakorlataiban.

Egy súlyemelő jobban megtanulja a vállak és a karok megfelelő működését , ha a karok eredetileg gyengék, mintsem fordítva. Így azok a személyek, aki a súlyemelés előtt magas szintű váll és kar erőt fejlesztettek, nehézségekbe ütköznek, amikor lökésre kerül sor. Ezeknek a sportolóknak küzdeniük kell majd annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a lábaikból, miközben alárendelik nyomóerejük szerepét.

A ma sikeres súlyemelőinek fizikai fejlesztése összhangba kerül az alak és a funkció közötti következetességgel (az esetek nagy részében – a szerk.). Ezen sportolók domináns izmai eredményeik fejlődését követi, a fizikum, mint olyan másodlagos. A szakítás, a felvétel és a lökés technikája hűen tükrözi a modern súlyemelő képzés tartalmát. Épp ezért a különböző támogató gyakorlatok használata, mint a nyomások, vagy a felső végtagok direkt erősítése mindig ésszerűen arányosan történik az alsó végtagokhoz képest, máskülönben mindez visszafelé sülhet el a súlyemelésben.

(Rövidesen folytatjuk)

Oldal: Többet a lökésről (Szerző: Andrew Charniga, Jr.)
Amatőr súlyemelők és testépítők weblapja - © 2008 - 2024 - amatorsulyemelokoldala.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat